Én és a daganat

Onkolandi történet

Előszó

   Régesrég, már tavaly májusban kezdődött. Csak még nem tudtuk, mi az. Kedvesemet kísértem a VIP kórházba a kétszáztizensokadik allergia kivizsgálásra, s míg vártam, szóba elegyedtem az egyik patikáriussal, megemlítvén, hogy bizony be van gyulladva az ínyem. (Már soha nem derül ki, hogyan lyukadtunk ki ide.) Szuper-kencét ajánlott, mondván, hogy az majd két hét alatt rendet tesz. Nem tett, de legalább borsos ára volt.

   Eltelt egy év, és mivel a dolog szűnni nem akart, felkerestem nyugdíjba vonult régi fogorvosom utódját, szakértse meg bajomat. Számba pillantva unottan kamillás öblögetést javallt, majd elbocsátott.

   Ismét elmúlt három hónap a hatástalanság jegyében. Agresszív módon felkerestem a némbert. Kegyesen átküldött röntgenre, majd az eredmény láttán diadalmasan szólt: „Na látja, nincs ott semmi!”

   Közben eljött az ideje a négyévenként esedékes fogváltásnak. Mivel a némber nem bírta szimpátiámat, a házunkban dolgozó fogtechnikushoz fordultam, ajánljon egy normális fogtudort.

   Ajánlott és június elejére meglett az új mosolyom. Közben megtárgyaltuk ezt számban élő jelenséget; fogdoki őszintén megmondta, fogalma sincs, mi ez, de első tanácsa a zsályateás öblögetés volt. Eredményt ez sem hozott, és mivel júliusban szabadságra ment, jobb híján bementem a banyadékhoz szájsebészeti beutalóért. Nem adott, tanácsot annál inkább: öblögessek Corsodyl nevű fertőtlenítővel egy hónapig naponta kétszer.

   Röhögtem volna, ha lett volna kedvem, de azért két hétig szót fogadtam, aztán visszamentem a fogalkotómhoz.

   A gyulladás ugyanis nem múlott, sőt átment dagadmányba olyannyira, hogy már a fogsor-remekműveimet sem tudtam használni.

   Rövid vizsgálat és hosszabb beszélgetés után aggódó és lelkiismeretes fogorvosom a kezembe adott egy beutalót az Országos Onkológiai Intézet Fej-nyak Sebészetére. Kicsit megfordult velem a világ, de velem született infantilis optimizmusommal sikerült stabilizálnom magam.

   A számban ideiglenesen tartózkodó képződmény – mintha csak erre várt volna – lassan, de konokul növekedésnek indult.

   Hát így kezdődött… 

   Türelmes Olvasóm! Sportszerű nehezítés, hogy a továbbiakban az eseményfolyam nem feltétlenül időrendben hömpölyög. Ez csak annyit jelent, hogy nem mindig érvényesek a fizika törvényei. Az egyes témák fel-felbukkanhatnak több helyen is. Ezért elnézéseteket kérem.

Onkolandi történet

I. fejezet: a kezdet

   Aug. 22-edikén telefonos időpont egyeztetés után megjelentem a Rákelhárító Művek Fej-nyak Sebészetén a Kékgolyó utcában.

   Az első kihívás akkor ért, amikor a menürendszert használva be kellett jelentkeznem. Szégyenszemre csak komoly segítséggel sikerült. Megesküdnék rá, hogy a rendszerben csak megalkotója tud hiba nélkül eligazodni – lehet, hogy még ő sem. Arra ítélném, hogy egy hónapon keresztül kelljen bejelentkeznie az intézmény összes osztályára. Utána a betegfelvételen tették szememre hányást, hogy: „Maga nem is új beteg, 2004-ben már járt nálunk!” Én ugyan az életben soha! A titok nyitja: nem én jártam, hanem képviseletemben egy szövetdarabka a gyomromból, amit anno tenyésztésre küldött be a gasztroenterológus szakorvosom. Hála néked elektronikus hálózatba kötött egészségipar!

   A riasztó nevű Fej-nyak Sebészetre érve jött a második kihívás: ½ 8-kor már millióan vártak vizsgálatra, noha betartottam a korábban kapott bölcs tanácsot: hajnalban kell megjelenni, ha jót akarsz. Súlyos hibákat követtem el: 10 órakor elmentem pisilni, 11-kor dohányozni. Bizonyára rájöttél, együtt érző Olvasóm, hogy pont ebben a két időpontban szólítottak. Próbáltam én kétszer is érdeklődni, mivel közben már régen túlhaladták a sorszámomat, de a bájos, ám morcos asszisztensnő csak a vállát vonogatta, közben azt bizonygatta, hogy a behívó rendszer tökéletesen működik A rendelési idő végén kiderült, hogy rossz ajtón kopogtattam. Még ez is. Szóval, béna, bamba birka módján végigültem a rendelési időt, behúzott nyakkal bezsebeltem a lecseszést, no meg a diagnózist: 30 cm³ méretű (esküszöm a doktornőnél nem volt subler), rosszindulatú, II. stádiumú daganat.

   A diagnózis másolatát elküldtem Dr. Öblögető asszonynak, hogy ezzel is hozzásegítsem szakmai fejlődéséhez legalább most, így nyugdíjaztatása előtt. Gonosz törpeként úgy címeztem, hogy a levelet a postabontótól a főnökéig mindenki elolvashassa.

   Szept. 9-edikére jegyeztek elő egy ú.n. „Onkoradiológiai konzílium”-ra és szept. 20-adikára tudtak időpontot adni „Arckoponya-nyak” CT vizsgálatra.

   És itt jött az a csodálatos gól, amit sikerült az egészségügyi túlterheltség hálójába rúgni. Életem Jobbik Fele ugyanis a Bajcsy Kórházban dolgozik és kitartó munkával elérte, hogy a vizsgálat előbb történjen meg. Így aztán a konzíliumra már a CT eredménnyel érkeztem. Kis diadal, de ezzel sikerült boldoggá tennem az egybegyűlt orvosi kart és előbbre hoznom a terápia kezdő időpontját.

   A konzíliumon rajtam kívül is voltak páran, nevezetesen későbbi kezelő orvosom, Takácsi Nagy professzor (ő csak menedzselte az eseményt), egy köpcös-bajszos főfőorvos és négy, fontossága súlyától gondterhelt orcájú fiatalabb orvos, nemek szerint egyenlő eloszlásban. Ez még nem lett volna baj, de mindegyik bele kíváncsiskodott a számba egy vakolókanál méretű fémlap segítségével.

   Hümmögni már nélkülem hümmögtek, majd meghozták az ítéletet: testsúlyomnak, magasságomnak (?) és életkoromnak megfelelő intenzitású sugárkezelés 35 alkalommal minden munkanapon és az elején, közepén, végén egy-egy kemoterápia, amely előtt-után kontroll céljából a véremet fogják szívni. Kaptam egy kezelőlapot azzal az ukázzal, hogy október 22-edikén fogjak is neki, de előtte ízibe csináltassak magamnak sisakot a megfelelő helyen, időben és módon.

   De ez már egy külön történet.

Onkolandi történet

II. fejezet: sisak születik

   A sisak formája olyan szerkezetre emlékeztet, mint amilyet a tőrvívók hordanak hivatásuk űzése közben, hogy fejüket megóvják az ellenfél fegyverétől. Egy patkó alakú merev keretre felépülő kemény műanyagból készült háló zabszem méretű lyukakkal, és az a funkciója, hogy sugárkezelés közben a fejet mozdíthatatlanul és mindig pontosan ugyanabban a helyzetben tartja.

   Ezt a fejezetet jóval az események lezajlása után írom, ezért nem garantálom, hogy krónikám időben és térben pontosan vissza fogja adni a történteket.

   Lassan körvonalazódott, hogy a „D” főépületen kívül – ahol egyebek között a rendelők és a labor találhatók – , én a mögötte lévő és vele folyosóval összekötött „1” (konzultáció, kemoterápia, kórtermek) és főleg a „2” (sugárterápia, Takácsi tanár úr, kezelő orvosom rendelője) épületnek leszek gyakori látogatója. Legalább négy alkalommal legalább öt helyszínen jártam, nem számítva a gyakori eltévedéseket, dacára annak, hogy szívósan igyekeztem megjegyezni az odavezető útvonalakat.

   Mint minden hadművelet, a sisakgyártás is adminisztrációval kezdődött. Hogy melyik épületben volt, már nem tudom, az biztos, hogy egy rövid keresztfolyosón üldögéltem, amelynek egyik oldalát kétszárnyú automata ajtó, a másik oldalát látványos felvonó zárta le.

   Az automata ajtó izgalmas jószág. Két fő változata van: a tolóajtó és a nyíló ajtó. Közös jellemzőjük, hogy ha várakozás közben a közelükbe sétálsz, működésbe lépnek a helyszínen tartózkodók derültségére vagy bosszúságára.

   Visszatérek a sisakkal kapcsolatos eljárás leírására. Az említett első stációnál elmondták, mi fog történni, mire miért van szükség. A következő alkalommal lefektettek egy zümmögő monstrum alá, amely időnként elfordult és fényképeket készített a fejemről. Bizonyára Neked is feltűnt már, nyájas Olvasóm, hogy ilyen esetekben az alany ösztönösen behunyja a szemét. Ez valami tudatalatti rettegés lehet a fölé tornyosuló monstrumtól, a rá váró, érzékelhetetlen, láthatatlan történésektől.

   Ezután következett a tulajdonképpeni sisakkészítés. Ismét lefektettek egy asztalra, talán a fejemet is rögzítették valamilyen módon. Annyit láttam-éreztem, hogy bájos inkvizítorom egy likacsos, langyos műanyag lapot borít az arcomra és gondosan minden irányban rám simítja. Mialatt arra vártunk, hogy kihűljön és megszilárduljon, elborzadva gondoltam arra, hogy ha ebbe beleragad a hajam-szakállam, akkor hátralévő életemet vívóbajnoknak álcázott Quasimodo-ként kell leélnem. Nem így történt, a sisak fájdalommentesen vált el orcámtól és szőreimtől. A művet innen el kellett vinnem valamilyen osztályra, de résen voltam, megkérdeztem: „Hol is van az?”. Elmagyarázták és nem is néztek rám megrovóan. Sisakomat így aztán a megfelelő helyen leadtam.

   Majd elfelejtettem: tanár úr elküldött, hogy kapjak egy mellékhatás elhárító, méregdrága injekciót, mert ez így szokás kemo előtt és után. Jöttem-mentem mindenfelé, hol kaphatnám meg. Végül eljutottam Kató nővérhez, Minden kemo-k Nagyasszonyához, akitől megkaptam.

Onkolandi történet

III. fejezet: a sugár

   Amikor sisakomat leadtam, közölték az időpontot (nap, óra, perc) és helyet, ahol, és amikor a sugárterápia megtervezéséhez szükséges röntgen képeket el fogják készíteni. Előrelátóan óvatosságból mindjárt meg is kerestem a helyet és megpróbáltam megjegyezni az odavezető utat.

   A „Képalkotó” a többihez hasonló félhomályos helyiség, a többihez hasonlóan tekintélyt parancsoló hatalmas szerkezettel. Az ember csak ámul-bámul, mennyi tudomány van itt együtt jelen: biológia, antropológia, anatómia, fizika, kémia, mechanika, elektronika, automatika, kedvenceim, a matematika és térgeometria, és ki tudja, még mi!

   A félhomály, a mindig hallható halk zümmögés, a gépezet és a pogány szertartások áldozati piedesztáljára emlékeztető asztal kicsit ünnepélyessé és misztikussá teszi az eljárást. A XXI. század romantikája…

   A felvonókról feltétlenül szót kell ejteni. Külső és belső ajtajuk üveg, így aztán nem ajánlatos menet közben orrot, fület túrni, intim testrészeket vakargatni, szoknyát emelgetni, szotyihéjat köpködni, a nyilvánosság elé nem való egyéb tevékenységet folytatni. A főépület egymás melletti két felvonója minden emeleten még be is mondja, hogy ott milyen osztályok, szervezeti egységek találhatók. Olyannak, mint én, ez megfizethetetlen segítség. Cserébe még a liftaknák iránti fóbiámat is sikerült legyőznöm.

   Október 22-edikén felvirradt az első sugárkezelés napja. Először elmentem a sisakomért, majd vele együtt beültem Takácsi tanár úr várójába. Vizsgálat után megírt és átadott két receptet. Az egyik a mellékhatásokat van hivatva csökkenteni, a másik kétkomponenses öblögető folyadék. Utóbbi olyan súlyú és méretű dobozban volt, hogy alig tudtam hazacipelni. Kérdése volt: „Dohányzik?” „53 éve!” válaszoltam büszkén, csengő hangon. „Le kellene szokni” – ezt kissé rezignáltan közölte, mint aki tudja ezt a borsó dolgot a fallal.

Kezelőlapomat bedobtam a terápiás helyiség ajtaján lévő levélnyílásba. Némi várakozás után nevemen szólítottak, a berregő hangra nyitottam az ajtót és beléptem. Egy két méter magas, fénylően kopasz 40 körüli fiatalember fogadott. Bemutatkozott (!); a neve Pataky Attila. Végre egy név, amit talán nem felejtek el már az elhangzása pillanatában!

   Rutinosan felpattantam az áldozati oltárra a háromszemű, szögletesre tátott szájú monstrum alá, az eligazítás nyomán a megfelelő pózba helyezkedtem. Előkerült a sisakom, és klatty-klatty-klatty, fejem máris a kívánt pozícióban rögzült.

   Az asztal felemelkedett, betolatott a helyére. Felmordult a szörny, zúgott vagy fél percig, majd helyet változtatott, megint zúgott, megint tovább fordult; ezt megismételte talán hatszor. Miután az eljárás befejeződött, a gép és az asztal alaphelyzetbe állt, Attila közölte, hogy felkelhetek. Koromat meghazudtoló frissességgel fel-, majd lepattantam. Ezt nem kellett volna. Úgy megszédültem, hogy ha nincs mögöttem az asztal, nem tudom, hol kötöttem volna ki.

   Attila – arcán a pszichiátriák zárt osztályán dolgozók „hogy van, ketteske” mosolyával – kajánul megjegyezte, hogy „nem kell ám annyira sietni!” Kezembe nyomta kezelőlapomat és barátságos „Egészségére, viszontlátásra holnap”-pal utamra bocsátott.

   Szinte felfrissülve sétáltam el a villamosmegállóig.

Onkolandi történet

IV: fejezet: a kemo

   Október 25-ödikén, pénteken, mindjárt a sugárkezelés után, nem messze tőle kaptam egy Kepivansz nevű injekciót. Így mondják, de hogy hogyan írják, örök titok marad számomra. Kb. 2cm³ mennyiségű, és a kezelések folyamán fellépő rosszulléteket van hivatva enyhíteni.

   Hétfőn 11 óra felé besétáltam az 1. épület megadott helyisége elé és naivan közöltem, hogy kemoterápiás kezelésre jöttem. Kezelést nem, de hideget-meleget bőven kaptam; hogy képzelem én a dolgot, jöjjek másnap reggel ½ 8-ra. Mit mondjak, gyanút kellett volna fognom, hogy a nyolc személyes infúziós helyiségben csak egy legény kornyadozott. Ennek okát csak másnap értettem meg.

   Így aztán kedden reggel 8-kor Kató nővérnek, Minden Kemoterápiák Királynőjének, az Infúziók Titkai Egyetemes Letéteményesének ajánlottam életemet és vénámat. Másodikként érkeztem (elsőre odataláltam!) és választhattam a még szabad hét trónus közül. Próbálták lelkesedésemet hűteni, hogy négy óra üldögélés vár rám; de mit nekem, te zordon négy óra, aki már végigült egy teljes rendelési időt a Fej-nyak Sebészeten!

   Lassan megtelt a szentély. Vittem ugyan könyvet unalom ellen, de elő sem vettem – volt elég nézegetni való. Ez volt a műsor legrosszabb része: látni azt a sok szerencsétlen embert, akik az életükért küzdöttek az enyémnél sokkal-sokkal előrehaladottabb stádiumban!

Szomszédomat, idős nénit, kerekes székből ültették a trónjára, egy életerős fiatalember tízpercenként hányt tacsi-zacsiba aggódó tekintetű, csinos felesége szeme láttára, idős férfi erőlködve próbálta érthetően kiejteni deformálódott száján a szavakat (kevés sikerrel)…

   Az egyetlen mellékhatás, amit tapasztaltam három és fél liter belém csurgó folyadék után az a feszítő érzés, amit egy víztorony érezhet, amikor megtelik. Félénken előadott kérésemre kedves foglárom együtt érző mosollyal szabadított ki önkéntes fogságomból. (A helyiségnek saját különbejáratú mellékhelyisége van!). Beiratkozom a víztározó képzőbe.

 Most már este ½ 10 van, itt ülök a nyelvemmel a számban és egy kis darabka punnyadt mellékhatás sem akar mutatkozni. Mi lesz velem, ha ez továbbra is így marad?

   Kató és Melinda nővérekről „csak” annyit, hogy kérvényezni fogom a Főnököm Földi Helytartójától a szentté, de legalább boldoggá avatásukat. Még ebben a szakmában is kevés olyan emberrel találkoztam, akiben (akikben) ennyi empátia, figyelmesség, kedvesség működik. Nekik ez nem munka, hanem hivatás, minden megmozdulásuk ezt bizonyította.

   Kató nővér a végén ajánlott néhány elviselés-könnyítő gyógyszert a Tanár úrral felíratni és cinkos mosollyal a kezembe is csúsztatott egy heti adagot. A végén kénytelen leszek beteg lenni, hogy szedhessem őket.

   No, de komolyra fordítva a szót…

(Amikor ezt leírtam, szűnni nem akaró röhögés kerített hatalmába, úgyhogy nem is folytatom.)

Onkolandi történet

V. fejezet: a csoda és egy döntés

   Felvirradt október 30-adika, szerda, a kemo-t követő nap. A virradatot ugyan nem láttam, mert 10 órakor ébredtem – 2 órán át tartó enyhe hányingerrel. De nem ez volt a legjobb hír, hanem a villámcsapás-szerű felismerés:

VALAHOL ELVESZTETTEM A 30 cm³ MÉRETŰ DAGANATOM TÖBB, MINT A FELÉT !!!

Pedig olyan alaposan hozzám nőtt!

   Nem akartam elhinni: öt sugár- és egy kemo kezelés után ekkora változás, ráadásul kevesebb, mint 24 óra alatt! Amikor délután Attilának, Sugarak Atyjának elmeséltem, arcán félmosollyal csak ennyit szólt: „Hát ezért csináljuk!”

   A csoda a következő napokban is folytatódott. A daganat napról-napra kisebb lett, sőt vasárnapra már teljesen el is tűnt. Hogy azért ne legyen a dolog felhőtlen, a fájdalom maradt. Na, és az a vasárnap! Túl szép volt a történet. Egész vasárnap hányingerem volt, estére három olyat hánytam, hogy kisebb vízesések belesárgulhattak volna az irigységbe.

   Ennek is megvolt az oka. Említettem talán, hogy kezdő mivoltom okán elég körülményesen jutok csak hozzá lényegeges információkhoz, ami a Sugár Művek–beli tennivalókat illeti. November 4-edikén, hétfőn gyanútlanul üldögélek immáron nyolcadik sugaramra várva, amikor Takácsi tanár úr soros betegét elbocsátván szó szerint kiviharzott rendelőjéből és kérdőre vont, pénteken miért nem adattam be magamnak a Kepivansz nevű hányásgátlót. Az információ: az injekciót minden pénteken meg kell kapnom. Három kérdés merült fel bennem: honnan tudta Tanár úr már hétfőn, hogy pénteken elblicceltem a dolgot; honnan tudta Tanár úr, hogy a váróban vagyok; honnan kellett volna tudnom, hogy minden pénteken, ha senki nem mondta?

   A hét másik említésre méltó eseménye az volt, hogy döntöttem:

LESZOKOM A DOHÁNYZÁSRÓL !!!

   Hétfőn felhívtam egy ezzel foglalkozó céget, amely a XI. kerületi szakrendelőben működik délutánonként, be is osztottak csütörtök délutánra. Ugyanolyan módszer szerint dolgoznak, mint amilyet egyszer már kipróbáltunk vagy 15 éve 6000 Ft-ért (a módszer tényleg jó, sajáthibás volt, hogy visszaszoktunk). Itt most a tarifa 7500 Ft.

   Kedden megtaláltam a mobilomban a régi Andrássy úti cégnek a telefonszámát, felhívtam őket, léteznek-e még. Léteztek és még mindig 6000-ért. Uccu neki beiratkoztam péntek délre. Így kínos feladatommá vált, hogy a másikat lemondjam. Húztam, halasztottam és nekem lett igazam: csütörtök reggel felhívtak, hogy nem kapták meg a helyiséget, nem lesz szeánsz. Ennyiben maradtunk.

Életem Jobbik Fele valahogy tudomást szerzett settenkedéseimről, és miután tisztáztuk, hogy csak feledékenyből nem szóltam, Ő is beiratkozott. A helyszínen kiderült, így legalább ketten voltunk.

És lőn. Ezeket a sorokat november 19-edikén este 8-kor írom, és még egy szál cigaretta sem lett füst martalékává általam, pedig ott áll az orrom előtt a sodorni való. 11 nap alatt háromszor sem voltam kinn az erkélyen, pedig régebben kinn laktam (ugyanis a lakás füstmentes övezet a klotyót kivéve). Nem mondom, néha, amikor felállok az írásból, vagy befejezem a mosogatást, elindulok kifelé, de időben visszafordulok a konyha irányába. Ott várnak a legjobb pótcselekvések.

Onkolandi történet

VI. fejezet: a labor és más traumák 

   Kaptam én egy ambuláns lapot a kemo után, amely feltüntette, miféle folyadékokat csorgattak belém négy óra alatt. Ezen a papíron rajta állt, hogy ellenőrző vérvétel november 5-ödikén és 18-adikán.

   Az adott napon – november 5-ödikén, kedden – be is baktattam a laborba – amelyet viszonylag rövid idő alatt sikerült megtalálnom – ½ 12-re, mondván, hogy  így csatlakozásom lesz a 14:20-as  sugarazáshoz. Természetesen először megint rossz ablakhoz mentem. A kifüggesztett tábla: ”VÉRVÉTEL 7:30–11:00 ÓRA KÖZÖTT” rosszat sejtetett. Így is lett. A laborban egy szál szélesvásznú, idősecske hölgy múlatta az időt. Felhúzott szemöldökkel kérdőre vont, mit keresek én ott.  Szeretném, ha véremet szívná, így én. Megvetően közölte, hogy vérvétel csak 11-ig. Porig alázva távoztam.

   Másnap ¾ 11-kor ismét megjelentem ambuláns lapomat lobogtatva. Az ablaknál ülő személyzet futó pillantást vetett rá, majd bőbeszédűen megkérdezte: „Beutaló?” Résen voltam, visszakérdeztem: „Honnan?”  „Ahol ezt kapta!” bökött a papírra. Vissza minden kemo-k Nagyasszonyához, Kató nővérhez. Kezemben a friss beutalóval siettem vissza a laborba, ahol vérszívás közben az aktuális asszisztens asszonyságnak elmeséltem előző napi kalandomat, mire szó szerint ezt válaszolta: „Ó, hát mi 13 óráig itt vagyunk ügyeletben, hogy a későn jövőket is el tudjuk látni!” Na, erre varrjál gombot, nyájas Olvasó!

   Később elmeséltem a történetet Attilának (aki a sugarazást végzi, és akivel egészen jóba lettünk). Elmosolyodott és kajánul megjegyezte: „Egy frászt ügyelet! Addig tart a munkaidejük.”

   Megrázkódtatásaim sora itt még nem ért véget.

   ¼ 12-kor bedobtam kezelőlapomat az erre a célra szolgáló nyíláson és megállapítottam, hogy csak heten vannak előttem, tehát bő egy óra alatt szabadulok. Nagyon helyes népek üldögélnek a váróban, beszélgetnek, olvasgatnak, így-úgy múlatják az időt. Sorban szólították őket, közben újak jöttek vagy tizennégyen. Amikor az újak is kezdtek fogyogatni, a többieknek feltűnt, hogy én még mindig csak üldögélek angyali türelemmel. Közben jött egy nagyon főorvos egy (nyilván privát) betegével és féknyom nélkül beviharzottak a kezelő helyiségbe. Semmi baj, nekem is volt a CT-nél protekcióm. Végül egy nagyon kedves fiatalasszony szót emelt érdekemben – eredmény nélkül. Eltelt három óra, amikor az ott dolgozók közül kijött egy menyecske. Egy kinn várakozó, láthatóan igen súlyos stádiumban lévő betegnek magyarázott valamit, majd amikor végzett, megkérdeztem tőle, nem feledkeztek-e el rólam. Félvállról (és pökhendien) vetette oda: „Átsoroltuk!” Zsebemben kétségbeesetten szorongattam képzeletbeli csukott bicskámat, de megálltam szó nélkül. Biztosan csak rossz napja volt, mert egyébként kedves, amikor ő adja a sugarat.

   Több mint három óra után elhangzott a sorszámom. Sovány vigasz ugyan, de még jól is jártam, így kedvencemtől, a délutános Attilától kaptam a kezelést. Amikor a kis kalandomat elmeséltem neki, lojálisan csak ennyit mondott: „Ezt hadd ne kommentáljam!”

   Következő napon, csütörtökön (11.14.) ravaszul 1 órára értem kezelésem színhelyére. Bevált!!! A kezelőben egy, a váróban is mindössze csak egy sorstársam tartózkodott. 10 percet sem kellet várnom és máris a gép alatt feküdtem komfortos sisakommal a fejemen. Attila meg is jegyezte: „Két nap átlagában nem is olyan rossz!” Imádom, ha valakinek van humora!

A nap kellemesebben folytatódott, mert Takácsi tanár úr ½ 3-kor még fogadott, noha 2-kor lejárt a rendelési ideje. Én csak a Kató nővér által javasolt gyógyszert, tápszert, vegyszert, snapszert akartam felíratni, ehelyett full szervízt kaptam: alaposan megvizsgált és sok olyan tanácsot adott, amelyek betartásával elviselhetőbbé válik ez az egész macera. Megbeszéltük, hogy két hét múlva újra átvizsgál. Szervizkönyvet kellene vezetnem, mint a járgányoknál.

Onkolandi történet

VII. fejezet: a második kemo

   Megfigyeltem, hogy noha minden nap 14:20-ra szólt a sugárterápia időpontja, 13 órakor alig van beteg. Ha akkorra érek oda és dobom be a kezelő lapomat, 10-20 perc alatt sorra kerülök. Be is vált, azóta így járok. Úgy tűnt, hogy most már kitanultam az összes fortélyt, mikor, hova és miért menjek, sugár- és kemoterápiával fűszerezett életem kialakult mederben csörgedezik tovább. Hát nem!

   Természetesen lényemből fakadóan további konfliktusaim támadtak minden áldozatra kész gyógyítóimmal.

   Eljött a péntek (11.15.). Már fél 11-kor ott váltogattam a lábamat a Kepivansz adó helyiség előtt azt várván, hogy rám szóljanak, mit akarok. Rám szóltak, erre én: „A hányásgátlóért jöttem.” Éppen nem voltak humoruknál, de elkezdték a méregdrága folyadékot felszívni az injekciós tűbe. Közben mellékesen megkérdezték: „Sugarat kapott már?” Mondtam, hogy még nem, erre elszabadult a pokol. Elsomfordáltam azt a tíz lépést a Sugár Művekig, bedobtam a lapomat, majd elballagtam Kató és Melinda Nagyasszonyokhoz labor beutalóért. (Mit szólsz Nyájas, nem felejtettem el!) A sugárral viszonylag hamar végezvén az időközben megbékélt csapattól megkaptam a rosszullét elhárító injekciót, ezzel szent is lett a béke.

   Hétfőn ¾11-kor bedobtam Sugárékhoz a kezelőlapot, majd irány a labor. A vérszívás le is zajlott rendben még 11 óra előtt, ám meglepetés ajándékként a kezembe kaptam egy felcímkézett fedeles műanyag poharat. Éppen csak az volt a baj, hogy 10 perccel előtte ürítkeztem Szahara-szárazra. Labor-főnéni kegyesen intett: „Ráér délig!”

   Életem Jobbik Fele munkahelyén informálódott a nyavalyámmal kapcsolatosan (gyógy-, táp- és snapszerek, vitaminok, étrend kiegészítők stb.). Adott nékem egy listát, hogy kérdezzem meg, írassam fel. Ódzkodtam, mert 26-odikára volt megbeszélve a kontroll vizsgálat. Azért rászántam magam. A rendelési időn túl, de sikerült Tanár úr szentélyébe „elnézést, csak tanácsot kérnék” felkiáltással becseleznem magam. Megkérdeztem, felírt (amit Ő látott jónak), javasolt és mellékesen, ha már ott voltam, túlórában alaposan meg is vizsgált ez a szent ember.

   Ez volt a legsikeresebb napom, amióta a Kékgolyó Művekkel szimbiózisban élek. Azért is nevezetes e nap, mert a 35 sugárzásból ez volt a 18-adik, azaz rövid fejszámolás után Te is rájöhetsz Türelmes Olvasóm, hogy TÚL VAGYOK A FELÉN!

   Eljött a kedd és már kora hajnalban keltem, hogy ½8-ra Minden Kemók Nagyasszonya kezére adjam magam. Nem köllött vóna ennyire kapkodni, mert az úri közönség csak ¼9-re verődött össze, attól kezdve viszont telt házzal, két pótszékkel ment a műsor. Mit mondjak, ma sem én voltam a legrozzantabb a csapatban. Végigültem az öt flaskát, négyszer be is jött a víztorony effektus. Szabadkoztam én, meg hivatkoztam az erősen leíródott prosztatámra, ám Kató Nagyasszony – szerintem kissé kajánul – megjegyezte: „Az utolsó előtti tasak vízhajtó volt!” Mindenre van ésszerű magyarázat, nem csak a prosztata.

   Egy órakor bejelentkeztem a Sugár Művekbe, ahhoz képest, hogy sokan voltunk, hamar sorra kerültem, illendően megvendégeltem derék jobbítóimat egy doboz Milka csokival, 3-kor már a Ráth György utcában szívtam a friss budai levegőt.

   Mióta ide járok, most először jöttem vonattal haza. Szeretem én a 61-es villamost meg a 7E buszt is, de a vasútnak több a varázsa. És alagút is van, meg kalauz, sípszó, zöldtárcsa, meg fékcsikorgás. Több a látnivaló is. Hát ezért.

Onkolandi történet

VIII. fejezet: ez meg mi?

   Most, hogy a nagy miértek és hogyanok a helyükre kerültek tudatomban, olyan – régebben fennálló – jelenségekre kezdek felfigyelni, amelyekkel eddig nem törődtem vagy nem erre a számlára írtam.

   Már több hónapja köhögök, amely csak azért száraz, mert a váladéknak, amelynek ki kellene jönnie, nehezére esik kijönni. Speciális köhögési technikát kellett kifejlesztenem. Az orromat becsülettel fújom, nem értem, honnan jön ennyi trutyi.

   A többi kellemetlenség nem ilyen régi keletű, nagyjából a kezeléssel egyidős. A kemo utáni, a szokásosnál is gyakoribb éjszakai rohanga a slózira megmagyarázható az ott kapott folyadék mennyiséggel és az ajánlott napi 3-4 liter folyadékfogyasztással. Na de az, hogy az orrom is napok óta rosszul elzárt vízcsapként működik, nem magyarázható semmivel, a szokásos kiváltó okok (pl. megfázás) sem merültek fel az elmúlt három-négy hétben.

   Az elmúlt 3-4 napban figyeltem fel arra is, hogy pocsék íze van a kávénak, a frissen vásárolt tejszínhabnak, kedvenc sóletemnek, a különféle ízű üdítőknek, szóval mindennek. Csupán a nyelvem tövénél érzem még haloványan az ízek közül a csípőset. Bölcsen kizártam, hogy a mindig is vásárolt dolgok íze megváltozott, ráadásul mindé egy időben. Kizárásos alapon az is világossá vált, hogy ez bizony összefügg a számban található nyavalyával. Vajon honnan a fészkes fenéből kellett volna ezt nekem előre tudnom?

   November 22-edikén nem felejtettem elmenni sugárzás után a Kepivansz (ez a név Rejtő Jenőt, az általa megénekelt sivatagot és a légiót juttatja az eszembe) injekcióért. A nagyon kedves nővéreknél rákérdeztem erre az íz-dologra, mire vidáman bólogatva közölték, hogy bizony sejtésem nem sejtés, hanem maga a rút valóság és ez az ízetlenkedés eltarthat a kezelés befejezése után még vagy egy hónapig, de van olyan is, hogy az íz-érzés soha többé nem jön vissza. Nehéz úgy élni, hogy mindennek egyformán iszap íze van!

   Mit mondjak, megnyugtattak. Képzelj el egy embert, Türelmes Olvasóm, aki imád zabálni, imádja az ízeket, alkatából következően nem kell a vonalaira vigyázni, csak lustasága és egyéb elfoglaltságai akadályozzák abban, hogy egész nap egyen…

   Este a koncerten (ha erről többet akarsz tudni, Szíves Olvasóm, lásd http://csapat.mam.hu) régi, Tatabányán élő barátnőnkkel találkoztunk. Ránk köszönt, nem ismertük meg. Úgy élt emlékeinkben, mint egy gusztusosan jó húsban lévő, egészségtől kicsattanó, életvidám menyecske, most meg: arca barázdált, beesett, az egész jelenség a 160 centijéhez képest nem éri el a 45 kilót (és lehet, hogy fölé saccoltam)! Hepatitisz C. Gyermeke úgy úszta meg, hogy születésétől egy évig intenzív kezelést kapott. Ehhez képest mit jajveszékelek én itt a nyavalyácskámmal?

   Szombatra kelve azért nem volt okom az ünneplésre, mert bizony úgy éreztem, hogy a szám bal oldalában ismét növekedésnek indult a hívatlan vendég, és egy ásításnál a jobb szögletben is fájdalmat éreztem. Na ne mááá!!! Ráadásul egész nap pocsék volt a hangulatom, pulóverben is fáztam a 22º-ban. Mértem, de még csak egy nyomorult hőemelkedésem sem volt.

Onkolandi történet

IX. fejezet: egyéb nyűgök, nyavalyák

   Önsajnálatomból és bóbiskolásomból Életem Jobbik Fele riasztott fel: – Lottóztál, papa? Szombat délután három órakor ez helyénvaló kérdés. Futás a lottózóba. A megrázkódtatást a közeli Somfa Cukrászdában vezettük le kókusztorta és nyírségi almatorta társaságában. Szokás szerint mindkettőt megfeleztük, de nekem mindkettő íze tök egyforma volt, pontosabban az íz, amit éreztem, az hasonlított a Balaton alkonyi iszapjának az ízére. Kár belém (nem az iszap).

   Ha én olyan hiú lennék, mint amilyen szerény, akkor most elégedett lehetnék azzal a visszafogott tempóval, amellyel a sugarazás hatására férfidíszem, arcszőrzetem elfogyott. A koncerten ugyanis még felismerhető voltam, talán még a B-Day-re (gyengébbek kedvéért kedd, a bankett napja) is marad valami belőle. Utána önkéntes száműzetésbe vonulok, és búsan simogatom a helyét. Nem is mutatkozhatok ismerőseim körében, hiszen megszokták Lázár Wolf-i méretű, tiszteletet parancsoló bozontomat, amely most két napos borostává silányult.

   Jobbik Felem máris úgy becéz, hogy „molyrágta kedvesem”. Imádom a humorát.

   Eltűnődtem azon, hogy az evésen, az ízek élvezetén kívül milyen kevés fajta öröm jut az ember osztályrészéül földi léte alatt. Ezért aztán vasárnap nekirugaszkodtam, hogy sanyarú helyzetemen javítsak. Mindig is emlegették, hogy élénk a fantáziám. Nosza, hasznosítsuk!

   A dolog lényege: el kell képzelnem annak az ételnek, italnak az ízét, amelyet éppen fogyasztok!

   A szokásos reggeli étkezés előtti kávéval kezdtem. Ami jó, hogy az illatokat még érzem. Nincs is a reggeli, frissen főzött kávé illatához fogható! (Na jó, azért van!) A szokásos módon elkészítettem, bár a tejszínhab éppen elfogyott (nem baj, úgyis iszap íze volt). Nos, a kávénak is iszap íze volt. Koncentráltam, hogy kávé ízt érezzek, de nem és nem!

   Ebédre összedobtam egy túrós csuszát, túróval, tejföllel gazdagon, a pirított, utolérhetetlen Vas Gereben utcai füstölt szalonnával (abban még sosem csalódtam). Az első falatot a számhoz közelítve erősen elképzeltem azt a mennyei ízt, amit mindjárt érezni fogok. A falatot bekaptam. Iszap íz. Pusztulj, ó világ, jöjjön az Apokalipszis!

   Hadd meséljek néhány bekezdésnyit új mellékfoglalkozásomról is. Patikát nyitottam. Ez egy kiemelten közhasznú, nonprofit egyszemélyes társaság. Ha még nem volt ilyesmiben részed, elborzadsz, vagy unod, ha volt, együtt érzően bólogatsz.

   Életem állandó kísérői a vérnyomás, gyomorsav, prosztata, visszér és karbantartásuk. Ezekre mindösszesen, józan mértéktartással 4 (négy) fajta, összesen 5 db bogyót szedtem eddig. És most?

   Gyulladás és fájdalom elhajtók tablettás, szirupos, szopogatós, egy- és kétkomponenses öblögetős kivitelben, hányás- és rosszullét gátló injekciók, tabletták sugár, kemo előtt ennyivel, utána annyival, vitaminok, ásványok ampullában, kapszulában, pezsgőtablettában, elugrálós parketta színű kisbogyóban…

   Dicsekedtem már vele, hogy Istennőmnek foglalkozása és internet-függősége okán ijesztő mennyiségű ismerőse van. Nem eléggé meggondoltan közhírré tette ezen körökben (is) nyomoromat. Ez az, amit nem kellett volna. Szerencsére a beözönlő információ-hegyekből bölcs és kíméletlen szelekcióval jó dolgokat is ki tudtunk nyerni. Természetgyógyásztól kaptunk egy Sudo-krém nevű regeneráló kencét. Már kipróbálás előtt azonnal beleszerettem, ugyanis SUDOKU-rajongó vagyok (számítógépen, 9x9-es mezőn 4:22 a rekordom beírás nélkül!!!). Használ is! A másik a Q10 hidratáló; na ezt naponta tízszer. Egyszer élünk, hadd szóljon!

   A dolog itt még nem ér véget. Jobbik Felemnek van egy főkolléganője, fajtáját tekintve biológus doktor és Aloé/Vera-s ügynök. Valószínűleg – bár még nem kérdeztem rá – elvégezte a Mindent Jobban Tudás Egyetemét is. Ő brosúrákkal és kitartó ékesszólással bizonygatta, hogy az Aloé Vera család bizonyos készítményei nagyon is alkalmasak a kellemetlen tünetek tompítására. Aloé Vera hívő vagyok, de úgy gondoltam, inkább kitartok az orvostudomány által rám mért eljárások mellett. Ne is mosolyogj drága Olvasóm, tudod, mi következik! Hát persze, hogy beadtam a derekamat egy hét unszolás után – egy feltétellel: minden reggel kihirdettetik a miből, hogyan, mikor, mennyit. „A kompromisszum még nem megalkuvás”, mondá egy bölcs barátom (CSAPAT 131122:2:18).

   Nem érdemes fogadni rá, olyan kicsi az odds-a: kihirdetés már másnap sem volt. A miből, hogyan, mikor, mennyit dilemma rám maradt.

   Van nekem egy 60 cm széles és 25cm magas, kis, nyitott polcom, ahol a minden nap szükséges holmimat tartom, mint pl. igazolványok, pénztárca, papír zsebkendő, pen-drive, fényképezőgép, lézeres vízszintező, világítós nagyító, alkoholszonda stb. A polc előtt az alatta lévő bútor 10 cm széles párkányt alkot, ami egyben Berci közlekedő ösvényének is része. Nos, az eddig itt őshonos hétfiókos gyógyszeres torony (ne mondd, hogy Neked nincs!) mellé felsorakoztattam új szerzeményeimet. A polc most pontosan úgy néz ki, mint egy falusi porta utcai kerítése, bal szélén a nyitott kertkapuval.

   Szájhagyomány útján azt is megtudtam, hogy illik napi 3 és ½ – 4 liter vizet meginni. Ez is a sportszerű nehezítés kategóriába tartozik, mint Kemény Dénesnél a bokszkesztyűs-tornacipős-tréningruhás medence átúszás. Egyik, már említett nyavalyám miatt ugyanis ezt az előírást csak akkor tudom teljesíteni, ha legalább óránként öt percig kultúr környezetben tartózkodhatok és ott a mellékhelyiség sem foglalt. Így aztán a házon kívüli mozgásomat és tevékenységemet gondosan meg kell terveznem. Nem vigasztalásképpen, de az a velem-korú férfitársam, aki még nem esett át egy bizonyos műtéten, ennek az ellenkezőjét állítja, lop, csal, hazudik és festi magát, mint annak a két reklámnak a szereplői.

   11.26-odikán volt esedékes az ellenőrző laborvizsgálat. Nem (De!) dicsekvésképpen írom le, rutinos öreg rókaként olyan simán jutottam át a beutaló-vizeletminta-vérvétel procedúrán az aktuális sugarazás előtt, mint egy SKF csapágy.

   A PRIMUS III. várója (ami egy légterű Takácsi tanár úr várójával) komoly társasági élet színtere. Igaz, a résztvevők folyamatosan cserélődnek, de mindig van három-négy olyan sorstárs, akivel legalább egy-két hétig minden nap találkozni lehet. Ez annak köszönhető, hogy mindenkinek van saját időpontja, azaz a kezelést mindig ugyanabban az időpontban kapja. Többen vidékről járnak, van, akit betegszállító hoz-visz, van, aki kísérővel jön. Sokféle emberrel lehet megismerkedni. Az egyik „néni” a háztájijáról ad színes tudósításokat, apró, aranyos, Alzheimer kóros idős asszonyt férje terel a helyes irányba, midőn a mellékhelyiség helyett mindenáron a személyzeti öltözőbe akar bejutni, fiatal, a rá váró tortúrától rettegő, kétségbeesett leányzóba kórusban próbálnak lelket önteni, egy asszonyság tájszólására rögtön ráismertem, el is beszélgettünk vagy fél órát Sálgótárjaanról, 85 éves, víg kedélyű öregúr, aki alig 70-nek látszik…. Ami a legmeghatóbb, hogy senki nem panaszkodik.

Onkolandi történet

X. fejezet: a történet megy tovább

   November 28-adikán, csütörtökön kaptam a 26. sugarat. Ez gyorsabban zajlott le, mint az eddigiek és nem hat, hanem csak három irányból. Attila felvilágosított, hogy az utolsó tíz a levezető edzés. Halleluja, kicsi, de jó hír. Feldobva tértem haza.

   Délután Társasházunk közgyűlést tartott, amelyen a közösségnek csak az értelmesebb fele vett részt, így hamar szabadultunk. Hat meghatalmazással felvértezve büszkén – és egyedül – képviseltem 195 m²-nyi tulajdont. Közben sem fájás, sem égés, sem nyilallás. Szép az élet!

*****

   Most, amikor folytatom, már péntek van, egy derűs és feladatmentes hétvége előszobája. Azért, hogy ne legyen dögunalom, hoztam a szokásos formámat. Elballagtam ugyanis a szokásos időben a szokásos sugarazásra. A szokásos derűs társaság már egybegyűlt, múlattuk az időt, kedvenc Attilámmal is elpoénkodtunk, aztán uzsgyi haza. A vér háromkor fagyott meg ereimben. Villámcsapás: ha péntek, akkor Kepivansz! Pánikban telefonok, autó, villamos, nővérek kaján mosolya, de végül megkaptam. Kell nekem a hányinger és Tanár úr dorgálása? Kíváncsi leszek a következő – utolsó – péntekre. Ha ez élő adás lenne és nem egy írás, lehetne fogadásokat kötni, megint elfelejtem-e?

   A derűs és feladatmentes hétvégét elkiabáltam, ugyanis szombatra virradó éjjel a mellékhatások koncentrált rohamot indítottak amúgy is elgyötört szervezetem ellen. Íme.

– Bármely folyadék hatására a nem létező bal alsó ötös-hatos fogam helyén valami brutális módon belenyilall. (Mint már említettem, mestermívű fogazataimtól egyelőre el vagyok tiltva.) Négyféle – nem kispályás – fájdalomcsillapító áll a rendelkezésemre, mindegyik annyit ér, mint halottnak a beöntés. Merengj el azon, hogyan lehet teljesíteni a napi 3,5–4 liternyi folyadék bevitelt, ha kortyonként hosszan lecsengve nyilall! Életem Jobbítójának kolléganői az összefogás jegyében már küldtek néhány tucat szívószálat az ívás műveletét megkönnyítendő; sokat segít.

– A nyelvem bal oldala jó úton halad a kisebesedés felé. Mitől? – kérdezem én. Minden válasz „Talán”-nal vagy „Lehet hogy”-gyal kezdődik, vagyis a dolog megválaszolhatatlanul bonyolult.

– A torokfájásnak eddig nem tulajdonítottam jelentőséget, de az éjszaka figyelmeztetett rá, hogy rosszul tettem. De ez a legkisebb gond, napközben el szokott múlni. Ráadásul elfelejtettem, hogy birtokában vagyok az ellenszerének.

– Az eddigiek eltörpülnek a sugár okozta égési nyomok mellett. A bőröm állcsúcstól kulccsontig és körben úgy ég, mintha lángszóróval kezelték volna, Erre is van ellenszer, Sudo krém, Aloé Vera gél, Q10 krém, felváltva használom őket, talán lesz némi eredmény. Szerencse ez a két nap szünet a sugarazásban.

   Szegény embert ág is húzza: a mosogatóban elromlott a konyhamalac. Lehet, hogy csak könnyen javítható kontakthiba, a lényeg, hogy hozzá kellene fogni, és ez súlyosabb feladat, mint maga a javítás.

   Szegény embert még az az ág is húzza, hogy a Szolgáltatónál lévő Lottózóban három napja nem lehet kártyával fizetni, dögrováson a terminál. A lottózók is züllenek…

Onkolandi történet

Előszó

   Régesrég, már tavaly májusban kezdődött. Csak még nem tudtuk, mi az. Kedvesemet kísértem a VIP kórházba a kétszáztizensokadik allergia kivizsgálásra, s míg vártam, szóba elegyedtem az egyik patikáriussal, megemlítvén, hogy bizony be van gyulladva az ínyem. (Már soha nem derül ki, hogyan lyukadtunk ki ide.) Szuper-kencét ajánlott, mondván, hogy az majd két hét alatt rendet tesz. Nem tett, de legalább borsos ára volt.

   Eltelt egy év, és mivel a dolog szűnni nem akart, felkerestem nyugdíjba vonult régi fogorvosom utódját, szakértse meg bajomat. Számba pillantva unottan kamillás öblögetést javallt, majd elbocsátott.

   Ismét elmúlt három hónap a hatástalanság jegyében. Agresszív módon felkerestem a némbert. Kegyesen átküldött röntgenre, majd az eredmény láttán diadalmasan szólt: „Na látja, nincs ott semmi!”

   Közben eljött az ideje a négyévenként esedékes fogváltásnak. Mivel a némber nem bírta szimpátiámat, a házunkban dolgozó fogtechnikushoz fordultam, ajánljon egy normális fogtudort.

   Ajánlott és június elejére meglett az új mosolyom. Közben megtárgyaltuk ezt számban élő jelenséget; fogdoki őszintén megmondta, fogalma sincs, mi ez, de első tanácsa a zsályateás öblögetés volt. Eredményt ez sem hozott, és mivel júliusban szabadságra ment, jobb híján bementem a banyadékhoz szájsebészeti beutalóért. Nem adott, tanácsot annál inkább: öblögessek Corsodyl nevű fertőtlenítővel egy hónapig naponta kétszer.

   Röhögtem volna, ha lett volna kedvem, de azért két hétig szót fogadtam, aztán visszamentem a fogalkotómhoz.

   A gyulladás ugyanis nem múlott, sőt átment dagadmányba olyannyira, hogy már a fogsor-remekműveimet sem tudtam használni.

   Rövid vizsgálat és hosszabb beszélgetés után aggódó és lelkiismeretes fogorvosom a kezembe adott egy beutalót az Országos Onkológiai Intézet Fej-nyak Sebészetére. Kicsit megfordult velem a világ, de velem született infantilis optimizmusommal sikerült stabilizálnom magam.

   A számban ideiglenesen tartózkodó képződmény – mintha csak erre várt volna – lassan, de konokul növekedésnek indult.

   Hát így kezdődött...

   Türelmes Olvasóm! Sportszerű nehezítés, hogy a továbbiakban az eseményfolyam nem feltétlenül időrendben hömpölyög. Ez csak annyit jelent, hogy nem mindig érvényesek a fizika törvényei. Az egyes témák fel-felbukkanhatnak több helyen is. Ezért elnézéseteket kérem.

Onkolandi történet

I. fejezet: a kezdet

   Aug. 22-edikén telefonos időpont egyeztetés után megjelentem a Rákelhárító Művek Fej-nyak Sebészetén a Kékgolyó utcában.

   Az első kihívás akkor ért, amikor a menürendszert használva be kellett jelentkeznem. Szégyenszemre csak komoly segítséggel sikerült. Megesküdnék rá, hogy a rendszerben csak megalkotója tud hiba nélkül eligazodni – lehet, hogy még ő sem. Arra ítélném, hogy egy hónapon keresztül kelljen bejelentkeznie az intézmény összes osztályára. Utána a betegfelvételen tették szememre hányást, hogy: „Maga nem is új beteg, 2004-ben már járt nálunk!” Én ugyan az életben soha! A titok nyitja: nem én jártam, hanem képviseletemben egy szövetdarabka a gyomromból, amit anno tenyésztésre küldött be a gasztroenterológus szakorvosom. Hála néked elektronikus hálózatba kötött egészségipar!

   A riasztó nevű Fej-nyak Sebészetre érve jött a második kihívás: ½ 8-kor már millióan vártak vizsgálatra, noha betartottam a korábban kapott bölcs tanácsot: hajnalban kell megjelenni, ha jót akarsz. Súlyos hibákat követtem el: 10 órakor elmentem pisilni, 11-kor dohányozni. Bizonyára rájöttél, együtt érző Olvasóm, hogy pont ebben a két időpontban szólítottak. Próbáltam én kétszer is érdeklődni, mivel közben már régen túlhaladták a sorszámomat, de a bájos, ám morcos asszisztensnő csak a vállát vonogatta, közben azt bizonygatta, hogy a behívó rendszer tökéletesen működik A rendelési idő végén kiderült, hogy rossz ajtón kopogtattam. Még ez is. Szóval, béna, bamba birka módján végigültem a rendelési időt, behúzott nyakkal bezsebeltem a lecseszést, no meg a diagnózist: 30 cm³ méretű (esküszöm a doktornőnél nem volt subler), rosszindulatú, II. stádiumú daganat.

   A diagnózis másolatát elküldtem Dr. Öblögető asszonynak, hogy ezzel is hozzásegítsem szakmai fejlődéséhez legalább most, így nyugdíjaztatása előtt. Gonosz törpeként úgy címeztem, hogy a levelet a postabontótól a főnökéig mindenki elolvashassa.

   Szept. 9-edikére jegyeztek elő egy ú.n. „Onkoradiológiai konzílium”-ra és szept. 20-adikára tudtak időpontot adni „Arckoponya-nyak” CT vizsgálatra.

   És itt jött az a csodálatos gól, amit sikerült az egészségügyi túlterheltség hálójába rúgni. Életem Jobbik Fele ugyanis a Bajcsy Kórházban dolgozik és kitartó munkával elérte, hogy a vizsgálat előbb történjen meg. Így aztán a konzíliumra már a CT eredménnyel érkeztem. Kis diadal, de ezzel sikerült boldoggá tennem az egybegyűlt orvosi kart és előbbre hoznom a terápia kezdő időpontját.

   A konzíliumon rajtam kívül is voltak páran, nevezetesen későbbi kezelő orvosom, Takácsi Nagy professzor (ő csak menedzselte az eseményt), egy köpcös-bajszos főfőorvos és négy, fontossága súlyától gondterhelt orcájú fiatalabb orvos, nemek szerint egyenlő eloszlásban. Ez még nem lett volna baj, de mindegyik bele kíváncsiskodott a számba egy vakolókanál méretű fémlap segítségével.

   Hümmögni már nélkülem hümmögtek, majd meghozták az ítéletet: testsúlyomnak, magasságomnak (?) és életkoromnak megfelelő intenzitású sugárkezelés 35 alkalommal minden munkanapon és az elején, közepén, végén egy-egy kemoterápia, amely előtt-után kontroll céljából a véremet fogják szívni. Kaptam egy kezelőlapot azzal az ukázzal, hogy október 22-edikén fogjak is neki, de előtte ízibe csináltassak magamnak sisakot a megfelelő helyen, időben és módon.

   De ez már egy külön történet.

Onkolandi történet

II. fejezet: sisak születik

   A sisak formája olyan szerkezetre emlékeztet, mint amilyet a tőrvívók hordanak hivatásuk űzése közben, hogy fejüket megóvják az ellenfél fegyverétől. Egy patkó alakú merev keretre felépülő kemény műanyagból készült háló zabszem méretű lyukakkal, és az a funkciója, hogy sugárkezelés közben a fejet mozdíthatatlanul és mindig pontosan ugyanabban a helyzetben tartja.

   Ezt a fejezetet jóval az események lezajlása után írom, ezért nem garantálom, hogy krónikám időben és térben pontosan vissza fogja adni a történteket.

   Lassan körvonalazódott, hogy a „D” főépületen kívül – ahol egyebek között a rendelők és a labor találhatók – , én a mögötte lévő és vele folyosóval összekötött „1” (konzultáció, kemoterápia, kórtermek) és főleg a „2” (sugárterápia, Takácsi tanár úr, kezelő orvosom rendelője) épületnek leszek gyakori látogatója. Legalább négy alkalommal legalább öt helyszínen jártam, nem számítva a gyakori eltévedéseket, dacára annak, hogy szívósan igyekeztem megjegyezni az odavezető útvonalakat.

   Mint minden hadművelet, a sisakgyártás is adminisztrációval kezdődött. Hogy melyik épületben volt, már nem tudom, az biztos, hogy egy rövid keresztfolyosón üldögéltem, amelynek egyik oldalát kétszárnyú automata ajtó, a másik oldalát látványos felvonó zárta le.

   Az automata ajtó izgalmas jószág. Két fő változata van: a tolóajtó és a nyíló ajtó. Közös jellemzőjük, hogy ha várakozás közben a közelükbe sétálsz, működésbe lépnek a helyszínen tartózkodók derültségére vagy bosszúságára.

   Visszatérek a sisakkal kapcsolatos eljárás leírására. Az említett első stációnál elmondták, mi fog történni, mire miért van szükség. A következő alkalommal lefektettek egy zümmögő monstrum alá, amely időnként elfordult és fényképeket készített a fejemről. Bizonyára Neked is feltűnt már, nyájas Olvasóm, hogy ilyen esetekben az alany ösztönösen behunyja a szemét. Ez valami tudatalatti rettegés lehet a fölé tornyosuló monstrumtól, a rá váró, érzékelhetetlen, láthatatlan történésektől.

   Ezután következett a tulajdonképpeni sisakkészítés. Ismét lefektettek egy asztalra, talán a fejemet is rögzítették valamilyen módon. Annyit láttam-éreztem, hogy bájos inkvizítorom egy likacsos, langyos műanyag lapot borít az arcomra és gondosan minden irányban rám simítja. Mialatt arra vártunk, hogy kihűljön és megszilárduljon, elborzadva gondoltam arra, hogy ha ebbe beleragad a hajam-szakállam, akkor hátralévő életemet vívóbajnoknak álcázott Quasimodo-ként kell leélnem. Nem így történt, a sisak fájdalommentesen vált el orcámtól és szőreimtől. A művet innen el kellett vinnem valamilyen osztályra, de résen voltam, megkérdeztem: „Hol is van az?”. Elmagyarázták és nem is néztek rám megrovóan. Sisakomat így aztán a megfelelő helyen leadtam.

   Majd elfelejtettem: tanár úr elküldött, hogy kapjak egy mellékhatás elhárító, méregdrága injekciót, mert ez így szokás kemo előtt és után. Jöttem-mentem mindenfelé, hol kaphatnám meg. Végül eljutottam Kató nővérhez, Minden kemo-k Nagyasszonyához, akitől megkaptam.

Onkolandi történet

III. fejezet: a sugár

   Amikor sisakomat leadtam, közölték az időpontot (nap, óra, perc) és helyet, ahol, és amikor a sugárterápia megtervezéséhez szükséges röntgen képeket el fogják készíteni. Előrelátóan óvatosságból mindjárt meg is kerestem a helyet és megpróbáltam megjegyezni az odavezető utat.

   A „Képalkotó” a többihez hasonló félhomályos helyiség, a többihez hasonlóan tekintélyt parancsoló hatalmas szerkezettel. Az ember csak ámul-bámul, mennyi tudomány van itt együtt jelen: biológia, antropológia, anatómia, fizika, kémia, mechanika, elektronika, automatika, kedvenceim, a matematika és térgeometria, és ki tudja, még mi!

   A félhomály, a mindig hallható halk zümmögés, a gépezet és a pogány szertartások áldozati piedesztáljára emlékeztető asztal kicsit ünnepélyessé és misztikussá teszi az eljárást. A XXI. század romantikája…

   A felvonókról feltétlenül szót kell ejteni. Külső és belső ajtajuk üveg, így aztán nem ajánlatos menet közben orrot, fület túrni, intim testrészeket vakargatni, szoknyát emelgetni, szotyihéjat köpködni, a nyilvánosság elé nem való egyéb tevékenységet folytatni. A főépület egymás melletti két felvonója minden emeleten még be is mondja, hogy ott milyen osztályok, szervezeti egységek találhatók. Olyannak, mint én, ez megfizethetetlen segítség. Cserébe még a liftaknák iránti fóbiámat is sikerült legyőznöm.

   Október 22-edikén felvirradt az első sugárkezelés napja. Először elmentem a sisakomért, majd vele együtt beültem Takácsi tanár úr várójába. Vizsgálat után megírt és átadott két receptet. Az egyik a mellékhatásokat van hivatva csökkenteni, a másik kétkomponenses öblögető folyadék. Utóbbi olyan súlyú és méretű dobozban volt, hogy alig tudtam hazacipelni. Kérdése volt: „Dohányzik?” „53 éve!” válaszoltam büszkén, csengő hangon. „Le kellene szokni” – ezt kissé rezignáltan közölte, mint aki tudja ezt a borsó dolgot a fallal.

   Kezelőlapomat bedobtam a terápiás helyiség ajtaján lévő levélnyílásba. Némi várakozás után nevemen szólítottak, a berregő hangra nyitottam az ajtót és beléptem. Egy két méter magas, fénylően kopasz 40 körüli fiatalember fogadott. Bemutatkozott (!); a neve Pataky Attila. Végre egy név, amit talán nem felejtek el már az elhangzása pillanatában!

   Rutinosan felpattantam az áldozati oltárra a háromszemű, szögletesre tátott szájú monstrum alá, az eligazítás nyomán a megfelelő pózba helyezkedtem. Előkerült a sisakom, és klatty-klatty-klatty, fejem máris a kívánt pozícióban rögzült.

   Az asztal felemelkedett, betolatott a helyére. Felmordult a szörny, zúgott vagy fél percig, majd helyet változtatott, megint zúgott, megint tovább fordult; ezt megismételte talán hatszor. Miután az eljárás befejeződött, a gép és az asztal alaphelyzetbe állt, Attila közölte, hogy felkelhetek. Koromat meghazudtoló frissességgel fel-, majd lepattantam. Ezt nem kellett volna. Úgy megszédültem, hogy ha nincs mögöttem az asztal, nem tudom, hol kötöttem volna ki.

   Attila – arcán a pszichiátriák zárt osztályán dolgozók „hogy van, ketteske” mosolyával – kajánul megjegyezte, hogy „nem kell ám annyira sietni!” Kezembe nyomta kezelőlapomat és barátságos „Egészségére, viszontlátásra holnap”-pal utamra bocsátott.

   Szinte felfrissülve sétáltam el a villamosmegállóig.

Onkolandi történet

IV: fejezet: a kemo

   Október 25-ödikén, pénteken, mindjárt a sugárkezelés után, nem messze tőle kaptam egy Kepivansz nevű injekciót. Így mondják, de hogy hogyan írják, örök titok marad számomra. Kb. 2cm³ mennyiségű, és a kezelések folyamán fellépő rosszulléteket van hivatva enyhíteni.

   Hétfőn 11 óra felé besétáltam az 1. épület megadott helyisége elé és naivan közöltem, hogy kemoterápiás kezelésre jöttem. Kezelést nem, de hideget-meleget bőven kaptam; hogy képzelem én a dolgot, jöjjek másnap reggel ½ 8-ra. Mit mondjak, gyanút kellett volna fognom, hogy a nyolc személyes infúziós helyiségben csak egy legény kornyadozott. Ennek okát csak másnap értettem meg.

   Így aztán kedden reggel 8-kor Kató nővérnek, Minden Kemoterápiák Királynőjének, az Infúziók Titkai Egyetemes Letéteményesének ajánlottam életemet és vénámat. Másodikként érkeztem (elsőre odataláltam!) és választhattam a még szabad hét trónus közül. Próbálták lelkesedésemet hűteni, hogy négy óra üldögélés vár rám; de mit nekem, te zordon négy óra, aki már végigült egy teljes rendelési időt a Fej-nyak Sebészeten!

   Lassan megtelt a szentély. Vittem ugyan könyvet unalom ellen, de elő sem vettem – volt elég nézegetni való. Ez volt a műsor legrosszabb része: látni azt a sok szerencsétlen embert, akik az életükért küzdöttek az enyémnél sokkal-sokkal előrehaladottabb stádiumban!

   Szomszédomat, idős nénit, kerekes székből ültették a trónjára, egy életerős fiatalember tízpercenként hányt tacsi-zacsiba aggódó tekintetű, csinos felesége szeme láttára, idős férfi erőlködve próbálta érthetően kiejteni deformálódott száján a szavakat (kevés sikerrel)…

   Az egyetlen mellékhatás, amit tapasztaltam három és fél liter belém csurgó folyadék után az a feszítő érzés, amit egy víztorony érezhet, amikor megtelik. Félénken előadott kérésemre kedves foglárom együtt érző mosollyal szabadított ki önkéntes fogságomból. (A helyiségnek saját különbejáratú mellékhelyisége van!). Beiratkozom a víztározó képzőbe.

 Most már este ½ 10 van, itt ülök a nyelvemmel a számban és egy kis darabka punnyadt mellékhatás sem akar mutatkozni. Mi lesz velem, ha ez továbbra is így marad?

   Kató és Melinda nővérekről „csak” annyit, hogy kérvényezni fogom a Főnököm Földi Helytartójától a szentté, de legalább boldoggá avatásukat. Még ebben a szakmában is kevés olyan emberrel találkoztam, akiben (akikben) ennyi empátia, figyelmesség, kedvesség működik. Nekik ez nem munka, hanem hivatás, minden megmozdulásuk ezt bizonyította.

  Kató nővér a végén ajánlott néhány elviselés-könnyítő gyógyszert a Tanár úrral felíratni és cinkos mosollyal a kezembe is csúsztatott egy heti adagot. A végén kénytelen leszek beteg lenni, hogy szedhessem őket.

   No, de komolyra fordítva a szót…

(mikor ezt leírtam, szűnni nem akaró röhögés kerített hatalmába, úgyhogy nem is folytatom.)

Onkolandi történet

V. fejezet: a csoda és egy döntés

   Felvirradt október 30-adika, szerda, a kemo-t követő nap. A virradatot ugyan nem láttam, mert 10 órakor ébredtem – 2 órán át tartó enyhe hányingerrel. De nem ez volt a legjobb hír, hanem a villámcsapás-szerű felismerés:

VALAHOL ELVESZTETTEM A 30 cm³ MÉRETŰ DAGANATOM TÖBB, MINT A FELÉT !!!

Pedig olyan alaposan hozzám nőtt!

   Nem akartam elhinni: öt sugár- és egy kemo kezelés után ekkora változás, ráadásul kevesebb, mint 24 óra alatt! Amikor délután Attilának, Sugarak Atyjának elmeséltem, arcán félmosollyal csak ennyit szólt: „Hát ezért csináljuk!”

   A csoda a következő napokban is folytatódott. A daganat napról-napra kisebb lett, sőt vasárnapra már teljesen el is tűnt. Hogy azért ne legyen a dolog felhőtlen, a fájdalom maradt. Na, és az a vasárnap! Túl szép volt a történet. Egész vasárnap hányingerem volt, estére három olyat hánytam, hogy kisebb vízesések belesárgulhattak volna az irigységbe.

   Ennek is megvolt az oka. Említettem talán, hogy kezdő mivoltom okán elég körülményesen jutok csak hozzá lényegeges információkhoz, ami a Sugár Művek–beli tennivalókat illeti. November 4-edikén, hétfőn gyanútlanul üldögélek immáron nyolcadik sugaramra várva, amikor Takácsi tanár úr soros betegét elbocsátván szó szerint kiviharzott rendelőjéből és kérdőre vont, pénteken miért nem adattam be magamnak a Kepivansz nevű hányásgátlót. Az információ: az injekciót minden pénteken meg kell kapnom. Három kérdés merült fel bennem: honnan tudta Tanár úr már hétfőn, hogy pénteken elblicceltem a dolgot; honnan tudta Tanár úr, hogy a váróban vagyok; honnan kellett volna tudnom, hogy minden pénteken, ha senki nem mondta?

   A hét másik említésre méltó eseménye az volt, hogy döntöttem:

LESZOKOM A DOHÁNYZÁSRÓL !!!

   Hétfőn felhívtam egy ezzel foglalkozó céget, amely a XI. kerületi szakrendelőben működik délutánonként, be is osztottak csütörtök délutánra. Ugyanolyan módszer szerint dolgoznak, mint amilyet egyszer már kipróbáltunk vagy 15 éve 6000 Ft-ért (a módszer tényleg jó, sajáthibás volt, hogy visszaszoktunk). Itt most a tarifa 7500 Ft.

   Kedden megtaláltam a mobilomban a régi Andrássy úti cégnek a telefonszámát, felhívtam őket, léteznek-e még. Léteztek és még mindig 6000-ért. Uccu neki beiratkoztam péntek délre. Így kínos feladatommá vált, hogy a másikat lemondjam. Húztam, halasztottam és nekem lett igazam: csütörtök reggel felhívtak, hogy nem kapták meg a helyiséget, nem lesz szeánsz. Ennyiben maradtunk.

   Életem Jobbik Fele valahogy tudomást szerzett settenkedéseimről, és miután tisztáztuk, hogy csak feledékenyből nem szóltam, Ő is beiratkozott. A helyszínen kiderült, így legalább ketten voltunk.

   És lőn. Ezeket a sorokat november 19-edikén este 8-kor írom, és még egy szál cigaretta sem lett füst martalékává általam, pedig ott áll az orrom előtt a sodorni való. 11 nap alatt háromszor sem voltam kinn az erkélyen, pedig régebben kinn laktam (ugyanis a lakás füstmentes övezet a klotyót kivéve). Nem mondom, néha, amikor felállok az írásból, vagy befejezem a mosogatást, elindulok kifelé, de időben visszafordulok a konyha irányába. Ott várnak a legjobb pótcselekvések.

Onkolandi történet

VI. fejezet: a labor és más traumák

   Kaptam én egy ambuláns lapot a kemo után, amely feltüntette, miféle folyadékokat csorgattak belém négy óra alatt. Ezen a papíron rajta állt, hogy ellenőrző vérvétel november 5-ödikén és 18-adikán.

   Az adott napon – november 5-ödikén, kedden – be is baktattam a laborba – amelyet viszonylag rövid idő alatt sikerült megtalálnom – ½ 12-re, mondván, hogy  így csatlakozásom lesz a 14:20-as  sugarazáshoz. Természetesen először megint rossz ablakhoz mentem. A kifüggesztett tábla: ”VÉRVÉTEL 7:30–11:00 ÓRA KÖZÖTT” rosszat sejtetett. Így is lett. A laborban egy szál szélesvásznú, idősecske hölgy múlatta az időt. Felhúzott szemöldökkel kérdőre vont, mit keresek én ott.  Szeretném, ha véremet szívná, így én. Megvetően közölte, hogy vérvétel csak 11-ig. Porig alázva távoztam.

   Másnap ¾ 11-kor ismét megjelentem ambuláns lapomat lobogtatva. Az ablaknál ülő személyzet futó pillantást vetett rá, majd bőbeszédűen megkérdezte: „Beutaló?” Résen voltam, visszakérdeztem: „Honnan?”  „Ahol ezt kapta!” bökött a papírra. Vissza minden kemo-k Nagyasszonyához, Kató nővérhez. Kezemben a friss beutalóval siettem vissza a laborba, ahol vérszívás közben az aktuális asszisztens asszonyságnak elmeséltem előző napi kalandomat, mire szó szerint ezt válaszolta: „Ó, hát mi 13 óráig itt vagyunk ügyeletben, hogy a későn jövőket is el tudjuk látni!” Na, erre varrjál gombot, nyájas Olvasó!

   Később elmeséltem a történetet Attilának (aki a sugarazást végzi, és akivel egészen jóba lettünk). Elmosolyodott és kajánul megjegyezte: „Egy frászt ügyelet! Addig tart a munkaidejük.”

   Megrázkódtatásaim sora itt még nem ért véget.

   ¼ 12-kor bedobtam kezelőlapomat az erre a célra szolgáló nyíláson és megállapítottam, hogy csak heten vannak előttem, tehát bő egy óra alatt szabadulok. Nagyon helyes népek üldögélnek a váróban, beszélgetnek, olvasgatnak, így-úgy múlatják az időt. Sorban szólították őket, közben újak jöttek vagy tizennégyen. Amikor az újak is kezdtek fogyogatni, a többieknek feltűnt, hogy én még mindig csak üldögélek angyali türelemmel. Közben jött egy nagyon főorvos egy (nyilván privát) betegével és féknyom nélkül beviharzottak a kezelő helyiségbe. Semmi baj, nekem is volt a CT-nél protekcióm. Végül egy nagyon kedves fiatalasszony szót emelt érdekemben – eredmény nélkül. Eltelt három óra, amikor az ott dolgozók közül kijött egy menyecske. Egy kinn várakozó, láthatóan igen súlyos stádiumban lévő betegnek magyarázott valamit, majd amikor végzett, megkérdeztem tőle, nem feledkeztek-e el rólam. Félvállról (és pökhendien) vetette oda: „Átsoroltuk!” Zsebemben kétségbeesetten szorongattam képzeletbeli csukott bicskámat, de megálltam szó nélkül. Biztosan csak rossz napja volt, mert egyébként kedves, amikor ő adja a sugarat.

   Több mint három óra után elhangzott a sorszámom. Sovány vigasz ugyan, de még jól is jártam, így kedvencemtől, a délutános Attilától kaptam a kezelést. Amikor a kis kalandomat elmeséltem neki, lojálisan csak ennyit mondott: „Ezt hadd ne kommentáljam!”

   Következő napon, csütörtökön (11.14.) ravaszul 1 órára értem kezelésem színhelyére. Bevált!!! A kezelőben egy, a váróban is mindössze csak egy sorstársam tartózkodott. 10 percet sem kellet várnom és máris a gép alatt feküdtem komfortos sisakommal a fejemen. Attila meg is jegyezte: „Két nap átlagában nem is olyan rossz!” Imádom, ha valakinek van humora!

  A nap kellemesebben folytatódott, mert Takácsi tanár úr ½ 3-kor még fogadott, noha 2-kor lejárt a rendelési ideje. Én csak a Kató nővér által javasolt gyógyszert, tápszert, vegyszert, snapszert akartam felíratni, ehelyett full szervízt kaptam: alaposan megvizsgált és sok olyan tanácsot adott, amelyek betartásával elviselhetőbbé válik ez az egész macera. Megbeszéltük, hogy két hét múlva újra átvizsgál. Szervizkönyvet kellene vezetnem, mint a járgányoknál.

Itt folytatom.