Onkolandi történet
Előszó
Régesrég, már tavaly májusban kezdődött. Csak még nem tudtuk, mi az. Kedvesemet kísértem a VIP kórházba a kétszáztizensokadik allergia kivizsgálásra, s míg vártam, szóba elegyedtem az egyik patikáriussal, megemlítvén, hogy bizony be van gyulladva az ínyem. (Már soha nem derül ki, hogyan lyukadtunk ki ide.) Szuper-kencét ajánlott, mondván, hogy az majd két hét alatt rendet tesz. Nem tett, de legalább borsos ára volt.
Eltelt egy év, és mivel a dolog szűnni nem akart, felkerestem nyugdíjba vonult régi fogorvosom utódját, szakértse meg bajomat. Számba pillantva unottan kamillás öblögetést javallt, majd elbocsátott.
Ismét elmúlt három hónap a hatástalanság jegyében. Agresszív módon felkerestem a némbert. Kegyesen átküldött röntgenre, majd az eredmény láttán diadalmasan szólt: „Na látja, nincs ott semmi!”
Közben eljött az ideje a négyévenként esedékes fogváltásnak. Mivel a némber nem bírta szimpátiámat, a házunkban dolgozó fogtechnikushoz fordultam, ajánljon egy normális fogtudort.
Ajánlott és június elejére meglett az új mosolyom. Közben megtárgyaltuk ezt számban élő jelenséget; fogdoki őszintén megmondta, fogalma sincs, mi ez, de első tanácsa a zsályateás öblögetés volt. Eredményt ez sem hozott, és mivel júliusban szabadságra ment, jobb híján bementem a banyadékhoz szájsebészeti beutalóért. Nem adott, tanácsot annál inkább: öblögessek Corsodyl nevű fertőtlenítővel egy hónapig naponta kétszer.
Röhögtem volna, ha lett volna kedvem, de azért két hétig szót fogadtam, aztán visszamentem a fogalkotómhoz.
A gyulladás ugyanis nem múlott, sőt átment dagadmányba olyannyira, hogy már a fogsor-remekműveimet sem tudtam használni.
Rövid vizsgálat és hosszabb beszélgetés után aggódó és lelkiismeretes fogorvosom a kezembe adott egy beutalót az Országos Onkológiai Intézet Fej-nyak Sebészetére. Kicsit megfordult velem a világ, de velem született infantilis optimizmusommal sikerült stabilizálnom magam.
A számban ideiglenesen tartózkodó képződmény – mintha csak erre várt volna – lassan, de konokul növekedésnek indult.
Hát így kezdődött...
Türelmes Olvasóm! Sportszerű nehezítés, hogy a továbbiakban az eseményfolyam nem feltétlenül időrendben hömpölyög. Ez csak annyit jelent, hogy nem mindig érvényesek a fizika törvényei. Az egyes témák fel-felbukkanhatnak több helyen is. Ezért elnézéseteket kérem.
Onkolandi történet
I. fejezet: a kezdet
Aug. 22-edikén telefonos időpont egyeztetés után megjelentem a Rákelhárító Művek Fej-nyak Sebészetén a Kékgolyó utcában.
Az első kihívás akkor ért, amikor a menürendszert használva be kellett jelentkeznem. Szégyenszemre csak komoly segítséggel sikerült. Megesküdnék rá, hogy a rendszerben csak megalkotója tud hiba nélkül eligazodni – lehet, hogy még ő sem. Arra ítélném, hogy egy hónapon keresztül kelljen bejelentkeznie az intézmény összes osztályára. Utána a betegfelvételen tették szememre hányást, hogy: „Maga nem is új beteg, 2004-ben már járt nálunk!” Én ugyan az életben soha! A titok nyitja: nem én jártam, hanem képviseletemben egy szövetdarabka a gyomromból, amit anno tenyésztésre küldött be a gasztroenterológus szakorvosom. Hála néked elektronikus hálózatba kötött egészségipar!
A riasztó nevű Fej-nyak Sebészetre érve jött a második kihívás: ½ 8-kor már millióan vártak vizsgálatra, noha betartottam a korábban kapott bölcs tanácsot: hajnalban kell megjelenni, ha jót akarsz. Súlyos hibákat követtem el: 10 órakor elmentem pisilni, 11-kor dohányozni. Bizonyára rájöttél, együtt érző Olvasóm, hogy pont ebben a két időpontban szólítottak. Próbáltam én kétszer is érdeklődni, mivel közben már régen túlhaladták a sorszámomat, de a bájos, ám morcos asszisztensnő csak a vállát vonogatta, közben azt bizonygatta, hogy a behívó rendszer tökéletesen működik A rendelési idő végén kiderült, hogy rossz ajtón kopogtattam. Még ez is. Szóval, béna, bamba birka módján végigültem a rendelési időt, behúzott nyakkal bezsebeltem a lecseszést, no meg a diagnózist: 30 cm³ méretű (esküszöm a doktornőnél nem volt subler), rosszindulatú, II. stádiumú daganat.
A diagnózis másolatát elküldtem Dr. Öblögető asszonynak, hogy ezzel is hozzásegítsem szakmai fejlődéséhez legalább most, így nyugdíjaztatása előtt. Gonosz törpeként úgy címeztem, hogy a levelet a postabontótól a főnökéig mindenki elolvashassa.
Szept. 9-edikére jegyeztek elő egy ú.n. „Onkoradiológiai konzílium”-ra és szept. 20-adikára tudtak időpontot adni „Arckoponya-nyak” CT vizsgálatra.
És itt jött az a csodálatos gól, amit sikerült az egészségügyi túlterheltség hálójába rúgni. Életem Jobbik Fele ugyanis a Bajcsy Kórházban dolgozik és kitartó munkával elérte, hogy a vizsgálat előbb történjen meg. Így aztán a konzíliumra már a CT eredménnyel érkeztem. Kis diadal, de ezzel sikerült boldoggá tennem az egybegyűlt orvosi kart és előbbre hoznom a terápia kezdő időpontját.
A konzíliumon rajtam kívül is voltak páran, nevezetesen későbbi kezelő orvosom, Takácsi Nagy professzor (ő csak menedzselte az eseményt), egy köpcös-bajszos főfőorvos és négy, fontossága súlyától gondterhelt orcájú fiatalabb orvos, nemek szerint egyenlő eloszlásban. Ez még nem lett volna baj, de mindegyik bele kíváncsiskodott a számba egy vakolókanál méretű fémlap segítségével.
Hümmögni már nélkülem hümmögtek, majd meghozták az ítéletet: testsúlyomnak, magasságomnak (?) és életkoromnak megfelelő intenzitású sugárkezelés 35 alkalommal minden munkanapon és az elején, közepén, végén egy-egy kemoterápia, amely előtt-után kontroll céljából a véremet fogják szívni. Kaptam egy kezelőlapot azzal az ukázzal, hogy október 22-edikén fogjak is neki, de előtte ízibe csináltassak magamnak sisakot a megfelelő helyen, időben és módon.
De ez már egy külön történet.
Onkolandi történet
II. fejezet: sisak születik
A sisak formája olyan szerkezetre emlékeztet, mint amilyet a tőrvívók hordanak hivatásuk űzése közben, hogy fejüket megóvják az ellenfél fegyverétől. Egy patkó alakú merev keretre felépülő kemény műanyagból készült háló zabszem méretű lyukakkal, és az a funkciója, hogy sugárkezelés közben a fejet mozdíthatatlanul és mindig pontosan ugyanabban a helyzetben tartja.
Ezt a fejezetet jóval az események lezajlása után írom, ezért nem garantálom, hogy krónikám időben és térben pontosan vissza fogja adni a történteket.
Lassan körvonalazódott, hogy a „D” főépületen kívül – ahol egyebek között a rendelők és a labor találhatók – , én a mögötte lévő és vele folyosóval összekötött „1” (konzultáció, kemoterápia, kórtermek) és főleg a „2” (sugárterápia, Takácsi tanár úr, kezelő orvosom rendelője) épületnek leszek gyakori látogatója. Legalább négy alkalommal legalább öt helyszínen jártam, nem számítva a gyakori eltévedéseket, dacára annak, hogy szívósan igyekeztem megjegyezni az odavezető útvonalakat.
Mint minden hadművelet, a sisakgyártás is adminisztrációval kezdődött. Hogy melyik épületben volt, már nem tudom, az biztos, hogy egy rövid keresztfolyosón üldögéltem, amelynek egyik oldalát kétszárnyú automata ajtó, a másik oldalát látványos felvonó zárta le.
Az automata ajtó izgalmas jószág. Két fő változata van: a tolóajtó és a nyíló ajtó. Közös jellemzőjük, hogy ha várakozás közben a közelükbe sétálsz, működésbe lépnek a helyszínen tartózkodók derültségére vagy bosszúságára.
Visszatérek a sisakkal kapcsolatos eljárás leírására. Az említett első stációnál elmondták, mi fog történni, mire miért van szükség. A következő alkalommal lefektettek egy zümmögő monstrum alá, amely időnként elfordult és fényképeket készített a fejemről. Bizonyára Neked is feltűnt már, nyájas Olvasóm, hogy ilyen esetekben az alany ösztönösen behunyja a szemét. Ez valami tudatalatti rettegés lehet a fölé tornyosuló monstrumtól, a rá váró, érzékelhetetlen, láthatatlan történésektől.
Ezután következett a tulajdonképpeni sisakkészítés. Ismét lefektettek egy asztalra, talán a fejemet is rögzítették valamilyen módon. Annyit láttam-éreztem, hogy bájos inkvizítorom egy likacsos, langyos műanyag lapot borít az arcomra és gondosan minden irányban rám simítja. Mialatt arra vártunk, hogy kihűljön és megszilárduljon, elborzadva gondoltam arra, hogy ha ebbe beleragad a hajam-szakállam, akkor hátralévő életemet vívóbajnoknak álcázott Quasimodo-ként kell leélnem. Nem így történt, a sisak fájdalommentesen vált el orcámtól és szőreimtől. A művet innen el kellett vinnem valamilyen osztályra, de résen voltam, megkérdeztem: „Hol is van az?”. Elmagyarázták és nem is néztek rám megrovóan. Sisakomat így aztán a megfelelő helyen leadtam.
Majd elfelejtettem: tanár úr elküldött, hogy kapjak egy mellékhatás elhárító, méregdrága injekciót, mert ez így szokás kemo előtt és után. Jöttem-mentem mindenfelé, hol kaphatnám meg. Végül eljutottam Kató nővérhez, Minden kemo-k Nagyasszonyához, akitől megkaptam.
Onkolandi történet
III. fejezet: a sugár
Amikor sisakomat leadtam, közölték az időpontot (nap, óra, perc) és helyet, ahol, és amikor a sugárterápia megtervezéséhez szükséges röntgen képeket el fogják készíteni. Előrelátóan óvatosságból mindjárt meg is kerestem a helyet és megpróbáltam megjegyezni az odavezető utat.
A „Képalkotó” a többihez hasonló félhomályos helyiség, a többihez hasonlóan tekintélyt parancsoló hatalmas szerkezettel. Az ember csak ámul-bámul, mennyi tudomány van itt együtt jelen: biológia, antropológia, anatómia, fizika, kémia, mechanika, elektronika, automatika, kedvenceim, a matematika és térgeometria, és ki tudja, még mi!
A félhomály, a mindig hallható halk zümmögés, a gépezet és a pogány szertartások áldozati piedesztáljára emlékeztető asztal kicsit ünnepélyessé és misztikussá teszi az eljárást. A XXI. század romantikája…
A felvonókról feltétlenül szót kell ejteni. Külső és belső ajtajuk üveg, így aztán nem ajánlatos menet közben orrot, fület túrni, intim testrészeket vakargatni, szoknyát emelgetni, szotyihéjat köpködni, a nyilvánosság elé nem való egyéb tevékenységet folytatni. A főépület egymás melletti két felvonója minden emeleten még be is mondja, hogy ott milyen osztályok, szervezeti egységek találhatók. Olyannak, mint én, ez megfizethetetlen segítség. Cserébe még a liftaknák iránti fóbiámat is sikerült legyőznöm.
Október 22-edikén felvirradt az első sugárkezelés napja. Először elmentem a sisakomért, majd vele együtt beültem Takácsi tanár úr várójába. Vizsgálat után megírt és átadott két receptet. Az egyik a mellékhatásokat van hivatva csökkenteni, a másik kétkomponenses öblögető folyadék. Utóbbi olyan súlyú és méretű dobozban volt, hogy alig tudtam hazacipelni. Kérdése volt: „Dohányzik?” „53 éve!” válaszoltam büszkén, csengő hangon. „Le kellene szokni” – ezt kissé rezignáltan közölte, mint aki tudja ezt a borsó dolgot a fallal.
Kezelőlapomat bedobtam a terápiás helyiség ajtaján lévő levélnyílásba. Némi várakozás után nevemen szólítottak, a berregő hangra nyitottam az ajtót és beléptem. Egy két méter magas, fénylően kopasz 40 körüli fiatalember fogadott. Bemutatkozott (!); a neve Pataky Attila. Végre egy név, amit talán nem felejtek el már az elhangzása pillanatában!
Rutinosan felpattantam az áldozati oltárra a háromszemű, szögletesre tátott szájú monstrum alá, az eligazítás nyomán a megfelelő pózba helyezkedtem. Előkerült a sisakom, és klatty-klatty-klatty, fejem máris a kívánt pozícióban rögzült.
Az asztal felemelkedett, betolatott a helyére. Felmordult a szörny, zúgott vagy fél percig, majd helyet változtatott, megint zúgott, megint tovább fordult; ezt megismételte talán hatszor. Miután az eljárás befejeződött, a gép és az asztal alaphelyzetbe állt, Attila közölte, hogy felkelhetek. Koromat meghazudtoló frissességgel fel-, majd lepattantam. Ezt nem kellett volna. Úgy megszédültem, hogy ha nincs mögöttem az asztal, nem tudom, hol kötöttem volna ki.
Attila – arcán a pszichiátriák zárt osztályán dolgozók „hogy van, ketteske” mosolyával – kajánul megjegyezte, hogy „nem kell ám annyira sietni!” Kezembe nyomta kezelőlapomat és barátságos „Egészségére, viszontlátásra holnap”-pal utamra bocsátott.
Szinte felfrissülve sétáltam el a villamosmegállóig.
Onkolandi történet
IV: fejezet: a kemo
Október 25-ödikén, pénteken, mindjárt a sugárkezelés után, nem messze tőle kaptam egy Kepivansz nevű injekciót. Így mondják, de hogy hogyan írják, örök titok marad számomra. Kb. 2cm3 mennyiségű, és a kezelések folyamán fellépő rosszulléteket van hivatva enyhíteni.
Hétfőn 11 óra felé besétáltam az 1. épület megadott helyisége elé és naivan közöltem, hogy kemoterápiás kezelésre jöttem. Kezelést nem, de hideget-meleget bőven kaptam; hogy képzelem én a dolgot, jöjjek másnap reggel ½ 8-ra. Mit mondjak, gyanút kellett volna fognom, hogy a nyolc személyes infúziós helyiségben csak egy legény kornyadozott. Ennek okát csak másnap értettem meg.
Így aztán kedden reggel 8-kor Kató nővérnek, Minden Kemoterápiák Királynőjének, az Infúziók Titkai Egyetemes Letéteményesének ajánlottam életemet és vénámat. Másodikként érkeztem (elsőre odataláltam!) és választhattam a még szabad hét trónus közül. Próbálták lelkesedésemet hűteni, hogy négy óra üldögélés vár rám; de mit nekem, te zordon négy óra, aki már végigült egy teljes rendelési időt a Fej-nyak Sebészeten!
Lassan megtelt a szentély. Vittem ugyan könyvet unalom ellen, de elő sem vettem – volt elég nézegetni való. Ez volt a műsor legrosszabb része: látni azt a sok szerencsétlen embert, akik az életükért küzdöttek az enyémnél sokkal-sokkal előrehaladottabb stádiumban!
Szomszédomat, idős nénit, kerekes székből ültették a trónjára, egy életerős fiatalember tízpercenként hányt tacsi-zacsiba aggódó tekintetű, csinos felesége szeme láttára, idős férfi erőlködve próbálta érthetően kiejteni deformálódott száján a szavakat (kevés sikerrel)…
Az egyetlen mellékhatás, amit tapasztaltam három és fél liter belém csurgó folyadék után az a feszítő érzés, amit egy víztorony érezhet, amikor megtelik. Félénken előadott kérésemre kedves foglárom együtt érző mosollyal szabadított ki önkéntes fogságomból. (A helyiségnek saját különbejáratú mellékhelyisége van!). Beiratkozom a víztározó képzőbe.
Most már este ½ 10 van, itt ülök a nyelvemmel a számban és egy kis darabka punnyadt mellékhatás sem akar mutatkozni. Mi lesz velem, ha ez továbbra is így marad?
Kató és Melinda nővérekről „csak” annyit, hogy kérvényezni fogom a Főnököm Földi Helytartójától a szentté, de legalább boldoggá avatásukat. Még ebben a szakmában is kevés olyan emberrel találkoztam, akiben (akikben) ennyi empátia, figyelmesség, kedvesség működik. Nekik ez nem munka, hanem hivatás, minden megmozdulásuk ezt bizonyította.
Kató nővér a végén ajánlott néhány elviselés-könnyítő gyógyszert a Tanár úrral felíratni és cinkos mosollyal a kezembe is csúsztatott egy heti adagot. A végén kénytelen leszek beteg lenni, hogy szedhessem őket.
No, de komolyra fordítva a szót…
(mikor ezt leírtam, szűnni nem akaró röhögés kerített hatalmába, úgyhogy nem is folytatom.)
Onkolandi történet
V. fejezet: a csoda és egy döntés
Felvirradt október 30-adika, szerda, a kemo-t követő nap. A virradatot ugyan nem láttam, mert 10 órakor ébredtem – 2 órán át tartó enyhe hányingerrel. De nem ez volt a legjobb hír, hanem a villámcsapás-szerű felismerés:
VALAHOL ELVESZTETTEM A 30 cm3 MÉRETŰ DAGANATOM TÖBB, MINT A FELÉT !!!
Pedig olyan alaposan hozzám nőtt!
Nem akartam elhinni: öt sugár- és egy kemo kezelés után ekkora változás, ráadásul kevesebb, mint 24 óra alatt! Amikor délután Attilának, Sugarak Atyjának elmeséltem, arcán félmosollyal csak ennyit szólt: „Hát ezért csináljuk!”
A csoda a következő napokban is folytatódott. A daganat napról-napra kisebb lett, sőt vasárnapra már teljesen el is tűnt. Hogy azért ne legyen a dolog felhőtlen, a fájdalom maradt. Na, és az a vasárnap! Túl szép volt a történet. Egész vasárnap hányingerem volt, estére három olyat hánytam, hogy kisebb vízesések belesárgulhattak volna az irigységbe.
Ennek is megvolt az oka. Említettem talán, hogy kezdő mivoltom okán elég körülményesen jutok csak hozzá lényegeges információkhoz, ami a Sugár Művek–beli tennivalókat illeti. November 4-edikén, hétfőn gyanútlanul üldögélek immáron nyolcadik sugaramra várva, amikor Takácsi tanár úr soros betegét elbocsátván szó szerint kiviharzott rendelőjéből és kérdőre vont, pénteken miért nem adattam be magamnak a Kepivansz nevű hányásgátlót. Az információ: az injekciót minden pénteken meg kell kapnom. Három kérdés merült fel bennem: honnan tudta Tanár úr már hétfőn, hogy pénteken elblicceltem a dolgot; honnan tudta Tanár úr, hogy a váróban vagyok; honnan kellett volna tudnom, hogy minden pénteken, ha senki nem mondta?
A hét másik említésre méltó eseménye az volt, hogy döntöttem:
LESZOKOM A DOHÁNYZÁSRÓL !!!
Hétfőn felhívtam egy ezzel foglalkozó céget, amely a XI. kerületi szakrendelőben működik délutánonként, be is osztottak csütörtök délutánra. Ugyanolyan módszer szerint dolgoznak, mint amilyet egyszer már kipróbáltunk vagy 15 éve 6000 Ft-ért (a módszer tényleg jó, sajáthibás volt, hogy visszaszoktunk). Itt most a tarifa 7500 Ft.
Kedden megtaláltam a mobilomban a régi Andrássy úti cégnek a telefonszámát, felhívtam őket, léteznek-e még. Léteztek és még mindig 6000-ért. Uccu neki beiratkoztam péntek délre. Így kínos feladatommá vált, hogy a másikat lemondjam. Húztam, halasztottam és nekem lett igazam: csütörtök reggel felhívtak, hogy nem kapták meg a helyiséget, nem lesz szeánsz. Ennyiben maradtunk.
Életem Jobbik Fele valahogy tudomást szerzett settenkedéseimről, és miután tisztáztuk, hogy csak feledékenyből nem szóltam, Ő is beiratkozott. A helyszínen kiderült, így legalább ketten voltunk.
És lőn. Ezeket a sorokat november 19-edikén este 8-kor írom, és még egy szál cigaretta sem lett füst martalékává általam, pedig ott áll az orrom előtt a sodorni való. 11 nap alatt háromszor sem voltam kinn az erkélyen, pedig régebben kinn laktam (ugyanis a lakás füstmentes övezet a klotyót kivéve). Nem mondom, néha, amikor felállok az írásból, vagy befejezem a mosogatást, elindulok kifelé, de időben visszafordulok a konyha irányába. Ott várnak a legjobb pótcselekvések.
Onkolandi történet
VI. fejezet: a labor és más traumák
Kaptam én egy ambuláns lapot a kemo után, amely feltüntette, miféle folyadékokat csorgattak belém négy óra alatt. Ezen a papíron rajta állt, hogy ellenőrző vérvétel november 5-ödikén és 18-adikán.
Az adott napon – november 5-ödikén, kedden – be is baktattam a laborba – amelyet viszonylag rövid idő alatt sikerült megtalálnom – ½ 12-re, mondván, hogy így csatlakozásom lesz a 14:20-as sugarazáshoz. Természetesen először megint rossz ablakhoz mentem. A kifüggesztett tábla: ”VÉRVÉTEL 7:30–11:00 ÓRA KÖZÖTT” rosszat sejtetett. Így is lett. A laborban egy szál szélesvásznú, idősecske hölgy múlatta az időt. Felhúzott szemöldökkel kérdőre vont, mit keresek én ott. Szeretném, ha véremet szívná, így én. Megvetően közölte, hogy vérvétel csak 11-ig. Porig alázva távoztam.
Másnap ¾ 11-kor ismét megjelentem ambuláns lapomat lobogtatva. Az ablaknál ülő személyzet futó pillantást vetett rá, majd bőbeszédűen megkérdezte: „Beutaló?” Résen voltam, visszakérdeztem: „Honnan?” „Ahol ezt kapta!” bökött a papírra. Vissza minden kemo-k Nagyasszonyához, Kató nővérhez. Kezemben a friss beutalóval siettem vissza a laborba, ahol vérszívás közben az aktuális asszisztens asszonyságnak elmeséltem előző napi kalandomat, mire szó szerint ezt válaszolta: „Ó, hát mi 13 óráig itt vagyunk ügyeletben, hogy a későn jövőket is el tudjuk látni!” Na, erre varrjál gombot, nyájas Olvasó!
Később elmeséltem a történetet Attilának (aki a sugarazást végzi, és akivel egészen jóba lettünk). Elmosolyodott és kajánul megjegyezte: „Egy frászt ügyelet! Addig tart a munkaidejük.”
Megrázkódtatásaim sora itt még nem ért véget.
¼ 12-kor bedobtam kezelőlapomat az erre a célra szolgáló nyíláson és megállapítottam, hogy csak heten vannak előttem, tehát bő egy óra alatt szabadulok. Nagyon helyes népek üldögélnek a váróban, beszélgetnek, olvasgatnak, így-úgy múlatják az időt. Sorban szólították őket, közben újak jöttek vagy tizennégyen. Amikor az újak is kezdtek fogyogatni, a többieknek feltűnt, hogy én még mindig csak üldögélek angyali türelemmel. Közben jött egy nagyon főorvos egy (nyilván privát) betegével és féknyom nélkül beviharzottak a kezelő helyiségbe. Semmi baj, nekem is volt a CT-nél protekcióm. Végül egy nagyon kedves fiatalasszony szót emelt érdekemben – eredmény nélkül. Eltelt három óra, amikor az ott dolgozók közül kijött egy menyecske. Egy kinn várakozó, láthatóan igen súlyos stádiumban lévő betegnek magyarázott valamit, majd amikor végzett, megkérdeztem tőle, nem feledkeztek-e el rólam. Félvállról (és pökhendien) vetette oda: „Átsoroltuk!” Zsebemben kétségbeesetten szorongattam képzeletbeli csukott bicskámat, de megálltam szó nélkül. Biztosan csak rossz napja volt, mert egyébként kedves, amikor ő adja a sugarat.
Több mint három óra után elhangzott a sorszámom. Sovány vigasz ugyan, de még jól is jártam, így kedvencemtől, a délutános Attilától kaptam a kezelést. Amikor a kis kalandomat elmeséltem neki, lojálisan csak ennyit mondott: „Ezt hadd ne kommentáljam!”
Következő napon, csütörtökön (11.14.) ravaszul 1 órára értem kezelésem színhelyére. Bevált!!! A kezelőben egy, a váróban is mindössze csak egy sorstársam tartózkodott. 10 percet sem kellet várnom és máris a gép alatt feküdtem komfortos sisakommal a fejemen. Attila meg is jegyezte: „Két nap átlagában nem is olyan rossz!” Imádom, ha valakinek van humora!
A nap kellemesebben folytatódott, mert Takácsi tanár úr ½ 3-kor még fogadott, noha 2-kor lejárt a rendelési ideje. Én csak a Kató nővér által javasolt gyógyszert, tápszert, vegyszert, snapszert akartam felíratni, ehelyett full szervízt kaptam: alaposan megvizsgált és sok olyan tanácsot adott, amelyek betartásával elviselhetőbbé válik ez az egész macera. Megbeszéltük, hogy két hét múlva újra átvizsgál. Szervizkönyvet kellene vezetnem, mint a járgányoknál.
Itt folytatom.
